sábado, 6 de mayo de 2017

János Pilinsky / Harbach, 1944 


Traducción al inglés de Clive Wilmer y George Gömöri


Versión en español de Misael Ruiz Albarracín (a partir de la traducción literal del texto húngaro) 




János Pilinszky
                                                          
































El húngaro János Pilinszky (1921-1981) es, en mi opinión, uno de los grandes poetas de una generación extraordinaria: la de Paul Celan, Zbigniew Herbert e Yves Bonnefoy.  Su obra está marcada por su experiencia de la Segunda Guerra Mundial y del Holocausto. Sirvió, durante la última fase de la guerra, en una división húngara estacionada al sur de Alemania. En «Harbach 1944», Pilinszky recuerda la visión de los prisioneros de guerra de aquella época, próximos a la inanición. Su franqueza –casi inocencia– y su vulnerabilidad frente a los horrores del momento histórico concuerdan con el sentido de «lo dado» del pensamiento existencialista; en su caso de tono y tintes cristianos.

La presente versión me ha creado más angustia que ninguna otra traducción anterior. La presento más como un experimento que como un poema logrado. El lenguaje del poema original es tan austero y económico, y su esquema métrico tan preciso, que no ofrece al traductor ningún resquicio para la paráfrasis. El húngaro suele ser más expansivo que el inglés y, a pesar de ello, me he visto forzado a eliminar algunos detalles para mantener el mismo número de sílabas que en la estrofa de Pilinszky. En el décimo verso, por ejemplo, tuve que sustituir «patata» [‘potato’] por «remolacha» [‘beet’] por falta de espacio métrico; en la última estrofa, la muerte se abre como una cancela «hasta los goznes», pero no hubo modo de encajar estas sílabas de más.

¿Ha merecido el esfuerzo, sobre todo cuando ya existe una notable versión de este mismo poema por el propio Ted Hughes? La traducción de Hughes recrea las imágenes de Pilinszky y algo de su cualidad visionaria con una fuerza memorable, pero a costa del halo cultural del poema. Por poner un ejemplo, mi colaborador George Gömöri señala que el verso que traduzco como «La carne caída de sus vecinos» [‘Their neighbours’ fallen flesh’] tiene resonancias cristianas, mientras que la traducción más directa de Hughes –«los cuerpos que caían de sus compañeros» [‘the falling bodies of their companions’]– no es más que la constatación de un hecho. Es más, Hughes ignora la rima y el metro de Pilinszky, en mi opinión, cruciales para su sentido. El poeta húngaro utiliza una forma próxima a la balada, con el tono triste e impersonal de la poesía folclórica: quizás como en los poemas ingleses «London» de Blake y «Ancient Mariner» de Coleridge, que he tomado como punto de referencia.


Clive Wilmer


La traducción de los cinco poemas de János Pilinszky que publicamos a continuación es una cortesía de la revista de poesía Animal Sospechoso (Barcelona, nº 5, 2009).

____________




Harbach 1944


Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyíló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.





Francia fogoly


Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrűjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását,- azt feledném egyszer!
ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? –Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
s én bolyongok, mint akkor is a kertben,
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
 “Csak azt feledném, azt a franciát…”
S a fülemből, a szememből, a számból
A heves emlék forrón rámkiált:

 “Éhes vagyok!”-És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szivemet követeli.


            


Ravensbrücki passió


Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetített kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.





Egy KZ-láger falára


Ahová estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom, vagy nyárfa,
minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem tágítasz.
Megvakítottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.




Négysoros


Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.


____________

[Ir a la versión en español e inglés]



JÁNOS PILINSZKY (1921-1981) estuvo alistado en el ejército húngaro durante la segunda guerra mundial. Harmadnapon (On the Third Day, 1959) le convirtió en testigo de los horrores de la Europa de mediados del siglo XX. Dio igualmente a conocer a un poeta austero que podría describirse como existencialista y cristiano. Su última obra es más concentrada y enigmática, pero de un impacto menos inmediato. En inglés, se han publicado dos selecciones de su poesía: Selected Poems, traducidos por Ted Hughes y János Csokits (Carcanet, 1976) y Crater, traducido por Peter Jay (Anvil, 1978). Ambas versiones se fundieron acertadamente en The Desert of Love (Anvil, 1989). Los poemas que publicamos pertenecen al libro Passio: Fourteen Poems, traducidos por Clive Wilmer y George Gomori (Worple Press, 2001).


CLIVE WILMER (Harrogate, 1945) es profesor en el Sidney Sussex College de la universidad de Cambridge. Su obra poética reunida, desde su primer libro, The Dwelling-Place (1977), hasta Report from Nowhere (2011) está recogida en New and Collected Poems (Carcanet, 2012). Ha traducido a los poetas húngaros Miklós Radnóti, János Pilinszky y György Petri, entre otros, en colaboración con George Gömöri. Puede escucharse una selección de lecturas de sus poemas por el propio autor en The Poetry Archive.


GEORGE GÖMÖRI (Budapest, 1934). Exiliado al Reino Unido en 1956, es profesor de literatura polaca y húngara en la Universidad de Cambridge. Es autor de doce libros de poesía en húngaro, tres de los cuales han sido traducidos al inglés. Ha traducido a los poetas húngaros Miklós Radnóti, János Pilinszky y György Petri, entre otros, en colaboración con Clive Wilmer.


MISAEL RUIZ ALBARRACÍN (Bruselas, 1960) es autor de los libros de poesía El hueco de las cosas (Trea, 2010) y Todo es real (Pre-textos, 2017; premio Antonio Oliver Belmás). Ha traducido la poesía de Clive Wilmer (Vaso Roto, 2011), R.S. Thomas (Trea, 2008) y George Herbert (Animal Sospechoso Editor, 2014, en colaboración con Santiago Sanz; premio de Traducción Ángel Crespo, 2015]. 


Vídeo de János Pilinszky leyendo

No hay comentarios:

Publicar un comentario

Escribe tu comentario